Az emberközpontú szemlélet a saját elnevezésem. Nem valami hivatalos pszichológiai szakkifejezés, hanem inkább annak a megközelítésnek az összefoglalása, ahogyan az emberről és a segítő kapcsolatról gondolkodom.
Ez a szemlélet abból indul ki, hogy mindannyiunkban ott van a vágy a teljesebb élet, az értelem keresése és a másik emberrel való valódi kapcsolódás iránt. Fontos benne a feltétel nélküli elfogadás, az empatikus odafordulás, a valódi meghallgatás és az őszinteség. Ide tartozik az a hit is, hogy az emberben ott van a fejlődés és a kiteljesedés lehetősége – annak a tapasztalatnak a bázisán, hogy úgy is értékes vagyok, ahogy éppen most vagyok.
Ugyanakkor hangsúlyt kap az élet értelmének és irányának keresése, a felelősségvállalás saját döntéseinkért, és annak felismerése, hogy még a szenvedésben is felfedezhető valamilyen értelem. Ehhez kapcsolódik a jelenlét gyakorlása is: a figyelem az „itt és most”-ra, az elfogadás és ítélkezésmentesség önmagunkkal és másokkal szemben, valamint a nyitottság és tudatos ráhangolódás az élet tapasztalataira.
Az emberközpontú szemlélet így egyszerre figyel az ember belső világára, kapcsolataira és arra az önmagunkat meghaladó értelemre, amely szerint az életét éli. Úgy tekintek rá, mint egy olyan alapra, amelyre ráépülhet a közös munka: segít megérteni önmagunkat, közelebb kerülni másokhoz, és megtalálni azt az irányt, amely a saját életünket önazonosabbá és teljesebbé teszi.